INUIT DIÁK A HUNFALVYBAN

November 16-án  a kanadai nagykövetség ajánlásával egy kanadai inuit diák és egy tanár látogatott iskolánkba a Wapikoni Mobile képviseletében.

 

A Wapikoni Mobile nonprofit szervezet Kanadában, azon belül Quebec megyében. Quebec Kanada egyetlen francia nyelvű tartománya, kiterjedés és népesség szempontjából egyaránt második legnagyobb, területre 15-szö nagyobb Magyarországnál. A terület őslakosai az inuitok (sarkvidéki környezet), akik a francia-angol gyarmatosítás óta nehéz körülmények között élnek. A szervezet audiovizuális alkotások mentorálásával és képzésekkel támogatja a bennszülött fiatalokat: munkahelyeket és oktatási lehetőségeket teremt, így csökkentve az őslakosok közti öngyilkosságok magas arányát, a káros függőségeket.

  

A hunfalvys diákok előtti (9.f) előadásban rövidfilmekben mutatták be nehéz életüket.

   

„Az inuitok életét leginkább a kíméletlen éghajlat, a fagyos tundra befolyásolja ezért nagy szükségük van találékonyságukra, praktikus szerkezetekre és jól működő módszerekre, melyek segítik a túlélést a zord környezetben.

Az alaszkai eszkimók élelme bő fehérjeforrás szervezetük számára s nagyon magas a zsírtartalma. Vadásznak bálnára, rozmárra, fókára, medvére, rókára, sarki nyúlra és mókusra is. A rénszarvas és a pézsmatulok szintén rendkívül fontos állat számukra hiszen sokféle módon hasznosítható. A növényi táplálék igen szegényes errefelé, de a tundra egyes részein található néhány fogyasztható bogyó, gumó és gyökér valamint értékes gyógynövények, de a tengeri füvet is gyűjtik. Az inuitok a szervezetükbe bevitt napi zsírmennyiség 75%-át elhasználják hiszen nem könnyű megharcolni a fagyos környezettel.

Egy inuit életében nincs fontosabb, mint a család és a közösség, amin belül minden tagnak megvan a maga szerepe. A férfiak házat építenek és vadásznak, míg a nők gondoskodnak az étel elkészítéséről, megmunkálják a bőrt és ruhát készítenek belőle. Ebben a társadalomban minden férfi igyekszik megnősülni s a férjek megbecsülik feleségüket nem tévesztve szem elől, hogy egymásra vannak utalva. Különösen szeretik s gondosan nevelik a gyermekeiket. Itt, a világ végén, ahol még utak sincsenek, az édesanyák hátukon hordják gyermeküket míg az el nem éri a három éves kort. Az eszkimótársadalom nem ismeri az árvaházat, hiszen ha a gyermek elveszti szüleit, rokonaiknál találnak otthonra.

A zord, hosszú téli hónapokban méginkább lelassul az élet. Ez a barátkozás időszaka. Gyakran összejönnek s énekelnek, táncolnak, játszanak, környezetük ihlette történeteket mesélnek sarki fényről, bátorságról, vadászatokról, élményekről. Ezek a mesék nemzedékről nemzedékre szállnak megőrizve hitvilágot, bátorságot, hőstetteket s az akkori életmód emlékét. „